2011. december 30., péntek

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!

A Bréda Kastély csapata Sikerekben és Boldogságban Gazdag Új Esztendőt kíván minden kedves Barátjának, Olvasójának!
 

2011. november 28., hétfő

Egy különös házasságkötés története a Bréda majorban

Kézdivásárhelyi Vásárhelyi Veronika, Nagykállói Kállay Kristóf és a Szent Anna kápolna története
Egy különös házasságkötés története a Bréda majorban


A római katolikus hitű kézdivásárheyi Vásárhelyi Veronika Lőkösházán született 1920-ban, Skorpió havában, november 15-én Vásárhelyi János és Brüneck Júlia ükunokájaként. Apja szép táncos kúriája egy pusztán állott (legközelebbi falu 12 km-re), a birtokon s a gondozott tanyán kívül nem volt más lakott hely körülöttük, csak az állomás, amely egyszersmind határállomás is volt Magyarország és Románia között. Szülőházának emléke haláláig elkísérte: a vadszőlővel futtatott kúria, a ház sarkán lángoló aranyeső bokrok, a nagy udvar nyárfasorokkal és fenyvessel, a gyümölcsös- és veteményeskert, a szőlőskert, a méhkaptárok, a baromfiudvar, a lovak s tehenek, a zsemleszínű magyar vizslák, spanielek, dakszlik. Boldog és boldogtalan, harmonikus gyermekkora volt, amelynek megismételhetetlen békéje, biztonsága, a soha ki nem hunyó emlékek jelentették számára az emigrációs években a kapaszkodót, amit számos elbeszélésben is megörökített. 

  
Apjától - testvérével együtt - mindent megkapott, amire szüksége volt. Az apa szűkbeszédű, jó humorú, csöndes ember volt. Életük az édesanya körül forgott, ő volt a lelke mindennek. „Pusztán nőtt, egészséges, virgonc gyerekek voltunk, hajlékony , nevelhető természettel, -szülők, nevelők feszes istrángján tartva.” Kutyák és lovak, állatok közt éltek, közeli barátként szerették azokat, s ami a legfontosabb volt számukra, a természetben, szabadon nőhettek fel. Mindennapi lőkösházi életüket szertartásszerű események szabályozták, amelyeknek meg volt a maguk nemzedékről nemzedékre szálló íratlan törvénye: a nagymosás a cigányok, faragta barna mosóteknőben, a kenyérsütés, a tarhonyakészítés, a mézpergetés, a disznóölés és a disznótor izgalmas eseményei.

 
Az elemit magántanulóként végezte otthon egy tanító irányításával. Majd Budára a sashegyi francia apácákhoz került bennlakónak, a Notre Dame de Sion intézetbe, az ország egyik legelőkelőbb zárdájába. Amilyen szabad és boldog volt Lőkösházán, olyannyira rabnak érezte magát az intézetben. Nélkülöznie kellett a számára legfontosabb életelemeket, a derűt, a meghitt, biztonságot nyújtó családi fészket, a fesztelen vidéki életet, a természet világát. Már gyermekként minden idegszálával érezte a természet legapróbb rezzenéseit, csodálta színeit, szépségét a „térdigérő húsos füvet, a melegtől párolgó földet, az erdők-mezők virágait, állatait”. Szenvedett a ridegségig eltúlzott intézeti szabályoktól, lelki erőszaknak tartotta azokat. Egy ír apáca (Marie) vette pártfogásba, „neki köszönhettem, hogy nem tévesztettem össze Istent egy elavult, szűklátókörű nevelési módszerrel”. Az intézetben kötött egy életre szóló barátságot kaposmérei Mérey Györgynével ( szül. báró Ulmann Erzsébet), osztálytársa volt.
17 éves, az intézet utolsó osztályát végzi, amikor édesanyja kíséretében egy pesti osztálytársnőjénél rendezett teadélutánon megismerkedett Kállay Kristóffal, „egy erősszemöldökű, komolyarcú, magas fiatalemberrel, s amikor kezet szorítottam vele, töretlen biztonsággal tudtam, hogy vele, egyedül vele tudom elképzelni életemet. Vannak ilyen egyedálló és döntő pillanatok, amikor eldől egy ember sorsa. A teadélutánon Kristófot azonban elnyelte a világ, sokáig még csak nem is halottam róla.”
1940. januárban Kállay Kristófot Párizsba helyezték külkereskedelmi szolgálatra, apja májusban rendelte innen vissza, amikor a németek már 40km-re voltak a francia fővárostól. 1941-ben lépett szolgálatba a Külügyminisztériumban, s ekkor komolyan elhatározták hogy összeházasodnak, csak előbb Kállay Kristófnak meg kellett szereznie a családja és a Külügyminisztérium engedélyét a nősüléshez. 

 
Az eljegyzés 1942. április 30-án volt hivatalos vacsora keretében a Sándor-palota nagy ebédlőjében, amikor az édesapa, dr. Kállay Miklós már miniszterelnök, Kristóf pedig az ő magántitkára. „a vacsorát anyósom rendezte Bárczy István miniszterelnökségi államtitkár segítségével, ahol a kormányzói pár, a kormányzó helyettes és felesége, néhány miniszter, barát és rokon volt jelen a két családon kívül. Szüleim azonban kikötötték, hogy az esküvő Lőkösházán lesz, szűk családi körben. Minden eljegyzés főszereplője az eljegyzendő pár. A mi esetünkben a protokoll miatt másként alakult a helyzet. Még csak egymás mellé sem kerülhettünk, mivel a kormányzót és feleségét illette a főhely. Szomszédom Horthy István volt, Kristóf Horthy Ilona mellé került, az asztal túlsó oldalára. Az ünnepi, de szerény vacsora étlapját a kettőnk fényképe díszítette. Kristóf a vacsora előtt húzta az ujjamra az eljegyzési gyűrűt,és egy aranypántot kapcsolt a csuklómra.”
Az esküvő 1942. július 16-ára volt kitűzve. Mint megbolygatott méhkas zúgott a lőkösházi tanyavilág, a cselédasszonyok frissen meszelték házuk falát. A kertből fölhozott rózsákkal, szegfűkkel, liliomokkal, borsóvirágokkal és tátikákkal díszítették fel a kúriát, a kápolnát rózsákkal és szegfűkel. „Anyával Pesten már megvettük a kelengyét - de a lenvászon fehérnemű, a herendi porcelán, a címeres ezüst, a kézzel varrt és kézimunkázott asztalnemű alig volt az enyém. Legtöbbjét elvitték az országot 1944-ben megszálló SS katonák, ami megmaradt, később> elzabrálták <az oroszok.„. A hófehér menyasszonyi selyemruha a pesti Józsa-szalonban készült, a hosszú menyasszonyi fátyol a mirtuszkoszorúval a Kató kalapos-szalonban, a fehér selyemcipő a Váci utcában a Kovács-műhelyben.
A menyasszonyi csokrot szegfűkből, fréziákból és narancsvirágokból állott, hosszú fehér szalagját mirtuszvirágok díszítették. A menyasszonyt Gellér Terus, édesanyja szobalánya öltöztette, egy Győr melletti faluból való parasztlány, „nagycsontú, sovány, mintha testvérem lenne, félelmet nem ismerő, vakmerő természetével később sok nehéz helyzetemben a segítségemre volt.”
A vőlegény Miklós öccsével autón érkezett a nagy napra, a miniszterelnöki örömszülők a LÉL nevű miniszterelnökségi különvonattal 16-án reggel. Kállay Kristóf a fehér a selyemdolmánya fölött meggypiros mentét viselt nyestprém díszítéssel, a kócsagtollas fövegét a kezében tartotta. A szertartások előtt az udvaron a kúria előtt a Magyar Távirati Iroda kiküldöttje hivatalos fényképeket készített.
A szűk családi körben, 11 órától tartott polgári esküvő a kúriában zajlott, Ferenczy Béla, Csanád-Arad-Torontál k.e.e. vármegyék alispánja eskette őket. Az egyházi esküvőt 12 órától a közeli családi kápolnában tartották, az eskető pap a Kállayak régi szabolcsi barátja, Marnó Gyula főesperes, rk. plébános volt. „romantikus lélek, több magyar nótát ő zenésített meg, többek között a Mit susog a fehér akár c. műdalt.”. Esküvői tanúk: gróf Pongrácz Kálmán tiszaeszlári földbirtokos, és báró Urbán Gáspár főispán, pusztalengyeli földbirtokos.

 
Minden menyasszony álma a nászút- Vásárhelyi Veráé Velence volt -, „de apósom elintett. Háború van, a miniszterelnök fia és menye nem mehetnek külföldre nászutazni. Menjünk a Kárpátokba, s ott Kristóf megkapja első medvéjét.” Salánkon, Visón és Rahón töltöttek két hetet, amit az ifjú feleség nem kifejezetten élvezett, férje vadászatai miatt.
Budapesten, a Sándor u. 10-ben béreltek lakást, elegánsan berendezték. Házasságuk első 2 éve egybeesett dr. Kállay Miklós miniszterelnökségével, s így tulajdonképpen volt magánéletül, alig látták egymást. Kállay Kristóf korán reggel a miniszterelnökségre ment a kocsiján, és csak későn, sokszor éjfélkor ért haza. Délben általában Vera asszonyért küldték a hivatali kocsit, fölment ebédelni a Sándor-palotába. Az ebédeken követek, miniszterek, hivatalos meghívottak vettek részt, így hallgatólagos résztvevője volt a beszélgetéseknek sok mindenről értesült, apósa 1-1 igen bizalmas iratot vele gépeltetett, de őt a politika nem érdekelte. A Sándor utcai lakás akkor telt meg élettel, amikor 1944. január 5-én kora reggel a Fasor-szanatóriumban megszületett András fiúk (keresztanyja Horthy Istvánné), - Vera asszony minden percét az anyaságnak szentelte.


2011. október 14., péntek

FOTÓPÁLYÁZAT: Fényképezőgéppel Andrea Palladio nyomában

FÉNYKÉPEZŐGÉPPEL ANDREA PALLADIO NYOMÁBAN


A lőkösházi Vásárhely-Bréda Kastély fotópályázatot hirdet „Fényképezőgéppel Andrea Palladio nyomában” címmel.
Ez a fotópályázat a Bréda Kastély teljes külső és belső felújítása alkalmából kerül meghirdetésre.
Célja összegyűjteni az Olaszországban található Palladio által tervezett, valamint a világban található palladieszk épületek fotóit.
A legszínvonalasabb fotók készítői meghívást kapnak a Bréda Kastélyban tartandó ünnepélyes díjátadó rendezvényre, alkotásaikat Palladio és követői munkásságát bemutató albumban, illetve a kastély területén időszaki kiállítás keretében tekinthetők meg.

Határidő: 2012. március 31.
(várható eredményhirdetés: 2012. május)

Kép formátuma: JPEG, max. 8 MB/kép

Darabszám: 1 épületről – külső felvétel és/vagy belső felvétel és/vagy parkfelvétel - beküldendő elvárt mennyiség 3-10 db kép.
Fájl neve: vezetéknév_keresztnév_épület neve_ország neve, vagy művésznév_épület neve_ország neve
A feltöltésnél kérjük, töltsön ki minden adatot: név, e-mail cím, képaláírás.


Pályázók köre: 18+
A beküldött képeket szakmai zsűri bírálja.

Nyeremények: Díjazásban az első három helyezett részesül, melyből az első helyezett nyereménye 1 db. 2 személyes külföldi városlátogatás „Andrea Palladio nyomában”.

Pályázó hozzájárul, hogy fényképe térítésmentesen kiállításon szerepeljen, publikációban – elektronikus és nyomtatott egyaránt - és a médiában megjelenjen a szerző nevének feltüntetésével.
Pályázó kijelenti, hogy az általa beküldött fotónak ő a szerzője és ezáltal joga van publikáltatni.
A szerzői jog a fotó készítőjénél marad.
A nevezés díjtalan.

A Bréda Kastély és Andrea Palladio kapcsolata:
A Bréda Kastély klasszicizáló romantikus (empire) stílusában Palladio munkássága érezhető mind tömegében, mind alaprajzi elrendezésében, mely a vicenzai La Rotonda utánérzése. Vásárhelyi János, az építtető anyósa velencei patríciuslány volt, és köztudott, hogy Palladio Velencében is alkotott (legismertebb műve a San Giorgo Maggiore), valamint ez idő tájt (XVI. század közepe) Vicenza Velence befolyása alatt állt, pontosabban oltalma alá helyezte magát, megvédendő más erős városok szövetségétől (Firenze, Pisa). Így tehát a kastély mintájául valószínűleg egyenesen a vicenzai épület szolgált.

2011. szeptember 14., szerda

Polgári és tájegységi viselet a XIX. században

Divattörténet az 1800-as évekből 2.: polgári viselet

Ebben az időszakban a divat folyamatosan és rohamosan változott a nemesség köreiben, melynek az egyik legfontosabb oka volt, hogy minél jobban elkülönítsék magukat a polgárok viseletétől. Így tehát, amint a polgárság rétegeiben megjelent a nemesi viselet része vagy egésze, máris új divatirányzat után kellett nézni.
A polgárok viszont, ezt a nemesség szemmel láthatóan alig vette észre, nem igazán igényelte a magasabb társadalmi réteg öltözködésének a trendjeit.
Az viszont tény, hogy tájegységenként ebben az időszakban különültek el legjobban egymástól a polgári viseletek, melynek az alapja mindezek ellenére közös volt.
De ahogy eltért az öltözködés a nemesség viseletétől, úgy eltért a hétköznapi és az ünnepi öltözék is.
A XIX. század közepén jelent meg a fővárosban a gyári ruhagyártás, mely természetesen követte a kézi készítést, annyi különbséggel, hogy az anyagok nem természetes kelmék voltak, inkább a selymet, bársonyt részesítették előnyben, de a polgári minta hatására bokáig érő viseletek voltak.  Erre került természetes a kötény, ami a kor legkedveltebb polgári ruhadarabja volt, s mivel ez volt a legszembetűnőbb, természetesen, ezt díszítették a leginkább. 

Polgári család a XIX. században 

A munkások viselete is eltért a többi viselettől, de leginkább a polgárok öltözékéhez hasonlított. A munkaruhához kötény tartozott, leginkább bőrből, hiszen ezen a helyen a védelemé volt az első szerep.  A munkások néhány rétegénél megtalálható volt az öltöny és a keménykalap is.
A gyárak vezetői öltönyt, nyakkendőt, kemény inggallért és kézelőt viseltek, ünnepkor pedig nem volt ritka a frakk és a szmoking sem.
XIX. századi gyárigazgató 

A segédmunkásoknak még ünneplőjük sem volt, öltönyt abszolút nem hordtak – nyilván nem is tellett volna neki rá -, keményített kalap helyett puha sapkát viseltek, s öltözetük egyszerű kabátból és nadrágból állt. 

Gyár a XIX. században

A gyárakban dolgozó asszonyok öltözéke a kispolgári asszonyok viseletét mintázta, kivételek voltak a vidékről érkező asszonyok, ugyanis az ő viseletük a vidéki ruházatot testesítette meg.  A kispolgári ruházat anyagában tért el csupán a módosabb polgári viselettől, ugyanis szerényebb anyagból készültek a ruháik. Míg az asszonyoknál megmaradtak az élénkebb színek használata, addig a férfiak szürke-fekete-barna kombinációjú öltözéket viseltek.
A vidéki kultúrában továbbra is minden ruhát az asszonyok és lányok kézzel készítettek, leginkább természetes anyagokból. 

 Szabó család a XIX. században

A ruházat része volt az ebben az időegységben megjelenő fehérneműk is, melyek teljes eltérnek a ma használt, vagy egyáltalán elképzelt fehérneműktől. Inkább lehetne említeni alsó ruhának, mint bármi másnak. Ezek voltak ugyanis a könnyedebb kelméből készült ingek, pendelyek, valamint a férfiaknál a vászoning és a vászongatya. 

 Pendely a XIX. századból

A díszített ünnepi viselet nem bánt szűkmarkúan a díszítésekkel. Ami jól látható rész volt az öltözékből, ott a tájegységre jellemző motívumok tömkelege jelent meg. Még az alsó ruházat kilátszó részei, azaz az alsószoknyák alja is díszesen volt hímezve.
Az öltözet elengedhetetlen része volt a kendő vagy fityula, ami nélkül egyetlen asszony sem léphetett az utcára, ami csak a lányoknak nem volt kötelező – ebből az időből származik sok, ehhez a viselethez tartozó kifejezésünk is, mint például a hajadon, bekötik a fejét, stb. -. 

Fityula a XIX. században

Fontos része volt az öltözködésnek a színek összetétele is. Az élénk színek ugyanis azoknak a lányoknak a körében volt engedett, akik férjhezmenetel előtt álltak, vagy már férjnél voltak, de nem szültek még gyereket. Gyerekvállalás után már a piros szín nem játszhatott domináns szerepet az öltözékben, ahogy a többi rikító színek sem, ugyanis egyre sötétebb tónusúakká kellett, hogy váljanak a színek pár év házasság és pár gyerek megszületése után. 


Mire a nők elérték az idős kort, már barnában vagy feketében jártak. A fekete egyben a gyász színe is volt, s itt is voltak szabályok. A gyászidő általában egy év volt, addig kötelező volt a fekete szín viselése, de általában aki már elérte a 30-40 éves kort, az akár gyászba borulás okán, akár nem, élete végéig feketében járt. 

Legjobban elkülönülő tájegységek vidéki viselete a XIX. században

A kalocsai népművészetet leginkább a hímzéssel díszített viselet határozza meg a mai napig, mely az asszonyok körében terjedt el leginkább. Leggyakrabban virágmotívumokat használtak, úgymint tulipán, rózsa, gyöngyvirág, liliom, szegfű, nefelejcs, rozmaring, árvácska és különböző levélminták.  Ezek a hímzések a sokszoknyás, rövid viseletben voltak látható, ahol 8-12 alsó szoknya is előfordult – ma már csak 2-4 között van a számuk -, s a ruha anyaga nem volt ritka, hogy elérte az 5-6 métert is.
Fejükön ők is fejfedőt viseltek, fityulát vagy fékötőt, s a felső öltözékük elengedhetetlen részét képezte a pruszlik.
 A kilátszó ruhadarabok díszítése ebben a népviseletben sem volt ismeretlen. A díszek itt csipke vagy lyukvarrás volt, meseszépen megmintázva.
A felső, melegítő ruházatot a viganér és a rékli, valamint télen a duci és kiskabát jelentette. Ezek olcsóbb anyagból készültek, nem voltak annyira díszesek, viszont a díszítés itt is csipke és lyukvarrás volt.


A mezőségi viseletet a románok és a magyarok egységesen alkották, nagyon kevés eltéréssel. Az öltözéket minden esetben házilag készítettek, mely a városi kisnemesség viseletéhez hasonlított a legjobban.
A mezőségi öltözködésben kerülték az élénk színeket. Díszítés leginkább csak a bőrruházaton volt található, máshol hímzés vagy dísz alig volt felfedezhető.
Az asszonyok viseletében elengedhetetlen volt az átalvető, melyet a magyar lakosság kockás anyagból, a román lakosság pedig csíkosból készített. Ezen kívül a ruházat része volt csizma, a fűzős cipő, a pendely, lékri, kurta bunda, kozsok, ujjas és a köntös.
A férfiak viselete teljesen egységes volt. Lábukon bakancs vagy bocskor volt található, a gatyát bőröv tartott, az ingen nyakkendő volt látható, fejükön kalap díszelgett, s nem maradhatott el a kabát alatt a mejjrevaló sem. Télen bundát és kozsokot hordtak. 


A bunyevácokat egységes ruhaviselet jellemzett.
A nők bokáig érő szoknyája, mely a ’30-as években „rövidült” meg az előtte földig érőből, préselt, nagy virágos anyagból készült, elején apró gombokkal díszítve. Ennek az anyagnak a neve brokátselyem volt.
Kezdetben nem  hordtak kötényt a szoknya elé, magát a szoknyát ráncolták oldalt és hátul, így olyan hatást keltett, mintha kötény lenne rajta.
Felső testükön blúzt hordtak, melynek több változata is volt. Fellelhető volt csípő alá érő, mely a derékvarrás alatt még néhány tíz centiméter hosszúságban folytatódott, de volt olyan mely oldalt és vállon záródott, elől a nyakkivágásban pedig patent volt található.
A ruhák díszítése ennél a tájegységnél is megtalálható volt. Előszeretettel használták ők is a csipkét, csak náluk arany és ezüst színű volt, melyhez ugyanilyen színű hímzés is tartozott nemcsak a ruháikon, hanem a farokban végződő főkötőjükön is. Kiegészítőként egy idő után aranyláncot és medalliont használtak, de előtte közkedvelt volt a lázsia és a dukát. Ékszereik, melyek viselését nagy becsben tartották, aranyból készültek, melyeket sokszor színes kövek díszítettek.
Lábukon bársony papucs vagy cipő volt látható.
Ez a színes viselet a férfiak utcai ruhájában is fellelhető volt, ugyanis a legények rendre viselték a tarka selyem- vagy bársonymellényt, melyeket ezüstpikkellyel vagy aranygombokkal díszítettek. Csancsanás ujjú ingükön mellény volt látható, melynek alja spiccben végződött.
Az érett férfiak viselete kicsivel egyszerűbb volt – bár ők is szívesen viselték a legények színes öltözékét -, ugyanis fekete posztónadrágot, kabátot és csizmát hordtak leginkább, munkára pedig szívesen öltöttek magukra kordbársonyt, nyáron pedig bőgatyát és bocskort. 


Képek forrása: Google

2011. augusztus 30., kedd

Bonaparte historizáló, romantikus divatja: az empire - nemesi viselet -

Divattörténet az 1800-as évekből 1.: nemesi viselet

Az empire stílus Bonaparte Napóleon idején alakult ki az 1810-es évek környékén. 

Elsősorban kereskedelmi okokból Bonaparte megtiltotta az azelőtt oly’ közkedvelt indiai muszlin beszállítását az országba, ami egyben megerősítette a lyoni selyem gyártását. Ami abból a szempontból is üdvös volt, hogy az időjárás sem nagyon kedvezett Párizsban a muszlin viselésének, annál jobban viszont a fellendülőbe kerülő empire divatnak.
Divatba jöttek újból a kevésbé szellős, de annál melegebb anyagok, a bársony, a brokát és a taft. A ruhaujjak meghosszabbodtak, de ha mégsem, akkor a karokat kesztyű takarta el, a dekoltázsok is veszítettek merészségükből, az uszályok kikerültek a mindennapok eleganciájából. A ruhák hossza is bokáig rövidült, mely magával vonta a sarkatlan, kevésbé nőies cipők viselését, minden hölgy pár centivel magasabb lett az addigiaknál, s a derékvonal is kezdte elhagyni a női mellek alatt elfoglalt kényelmes helyét, megtalálta névadóját, a derekat. 


A női hajviseletre az empire-konty volt jellemző, melynek vége a diktatórium idején a tarkón volt található, a konzulátus idején a fejbúbon, ebben az időben pedig a fejtetőn végződött. Göndör fürtök szegélyezték az arcot, s ezt az egész kompozíciót tollal és virágcsokorral egészítették ki.


A férfiak enyhén megnövesztették hajukat és lazán hátrafésülték, arcukat borotválták és Napóleon-kalapot vagy kürtőkalapot (cilindert) viseltek. 


A színek is megszaporodtak, de továbbra is a fehér szín maradt a domináns, mely az antik stílust volt hivatott képviselni.
Egyedül az udvari viselet őrizte még régi pompáját, de Bonaparte ezzel is szakítani óhajtott, ezért megkérte két udvari festőjét, Davidot és Isabeyt, hogy tervezzenek díszruhákat a császári udvar lakóinak. Néhány tervet megvalósítás is követett, melyet maga a császár és neje viselt és a magasabb udvari tisztségviselők az ünnepségeket, ezzel is mutatva és bizonyítva az új birodalom nagyságának és gazdagságának fényét, annak a császárnak a nagyságát, mely az egész világot az uralma alá akarta hajtani.
Bonaparte nagy figyelmet fordított az udvarában alakuló öltözködési stílusra, ugyanis pontosan tudta, hogy a világ szeme érdeklődéssel figyeli a divat alakulását Párizsban. 


Színekből, kiegészítőkből nem is volt hiány, ugyanis miniszterei és marsalljai saját kényük-kedvük szerint terveztethették ruháikat, így aztán a feleségek, szeretők, az egész női környezet körében a fantázia egész tárháza fellelhető volt. Ismét megtalálhatóak lettek rövid időre bár a gyémántos nyakékek, színpompás pelerinek, arannyal és/vagy ezüsttel hímzett culotte-ok, uszályok, diadémok, ritkábbnál ritkább madártollak, finom csipkék, spanyol gallérok, s ki tudja még mik.
Az öltözködés alakulása természetesen magával vonzotta a bálok számának ugrásszerű növekedését is nemcsak az udvarban, hanem egész Párizsban. Se szeri, se száma nem volt a banketteknek, megmozdulásoknak, báloknak, melyeket egész Európa szájtátva figyelt, hiszen a divatvilág teljes repertoárja volt képes felvonulni egy este leforgása alatt. 


Ahogy lenni szokott, természetesen ennek a pompának és fényűzésnek is meg voltak az ellenlábasai. Párizs polgárai nem voltak hajlandóak követni Bonaparte „divat-elképzelését”, csupán néhány kiegészítőt voltak hajlandóak alkalmazni saját repertoárjukban. Majd az élet maga is ennek a fényűzésnek a „sarkára lépett”, ugyanis a napóleoni háborúk annyira elszegényítették Európa országait, hogyha akartak volna sem tudtak volna a luxusnak ilyen fokon hódolni.
A férfiak továbbra is az angol divatot követték, mely már a forradalom előtt elérte Franciaországot. Igaz, ebben is történtek változások Bonaparte gondolataira alapozva, s a katonai egyenruhákhoz közeledett inkább, ami megfelelőnek számított a közízlés szemében.
A hétköznapi viseletben a nadrág egyre jobban kezdte felvenni azt az alakot, amelyet mai is ismerünk.
Ami igazán kényelmetlen, de emellett dekoratív elem volt – amitől ebben az esetben még kényelmetlenebb lett a viselet – a nyaki részre összpontosult. Ugyanis a nyakkendő, az ing nyaka és a zakó gallérja olyan bonyolult hármast alkotott, hogy csodálatra méltó jelenség volt az, hogy az ember egyáltalán mozgatni tudta a fejét. 


1815-bena waterlooi csata után ahogy rövid időn belül Bonaparte hatalma elbukott, úgy az általa diktált divat is változásnak indult. A formák ismét merevebbek lettek, megjelent a fűző, s a derék karcsúságát ismét egyre több alsó szoknya volt hivatott biztosítani. 



2011. augusztus 23., kedd

Kastélyok kora 9.

Családtörténet


Bohusné Vásárhelyi Julianna 1914-ben, Bohus Zsigmond pedig 1917-ben hunyt el világosi kastélyukban, ahol állandó jelleggel éltek – aminek következményeként a lőkösházi kastély állapota leromlott -. 


Lányuk, Bohus Ilona, aki a birtok örököse volt, 1881-ben gróf Breda Viktorral kötött házasságot. Az olasz származású Breda család a grófi rangot 1674-ben kapta. 

Breda Viktor császári és királyi alezredes volt, s feltételezések szerint I. Ferenc József szárnysegédje is egyben. 

1892 környékén Breda Viktor kilépett a seregből, hogy maga kezelhesse a lőkösházi birtokot. Az első időszakban a földterületet bérbe adta, így tudta hasznosítani.

 Majd 1921-ben a Breda család Lőkösházán telepedett le, ugyanis a világosi kastélyt Romániához csatolták a Trianoni egyezményt követően. 


1921-22-ben a kastély átalakításon és bővítésen esett át. A legtöbb változtatás az északi homlokzaton történt. A portikuszt lebontották, és egy négyzet alakú új részt építettek a homlokzathoz. Az újonnan kialakított, timpanonnal díszített északi oldalon levő ajtóhoz mindkét oldalon vörös mészkő lépcső lett kialakítva. 

Az északi oldal alá boltozott pincét építettek ki, melyet bor tárolására használtak. 

Egyes források szerint az északi és a nyugati homlokzat lépcsőjét is ebben az időszakban építették. 


Bredáné Bohus Ilona 1936-ban, Breda Viktor pedig 1938-ban hunyt el. Mivel nem volt gyerekük, a kastélyt és a hozzá tartozó területet Bohus Ilona unokatestvérének a fiára, Kovács-Sebestyén Miklósra hagyták.

Innen folytatom…

2011. július 8., péntek

Kastélyok Kora 8.

Világos...

Világos cseppnyi település, 40 km-re fekszik Aradtól és nem sokkal messzebb a magyar határtól. A település jelentéktelen, de számunkra fogalomként óriási jelentőséggel bír.

A klasszicista Bohus kastély szép parkban áll, de az épület állaga leromlott. A kastély 30 szobájából egyébként tíz van berendezve.
Az épületben mindössze három magyar vonatkozású emlék van, Bohus János és felesége Szőgyény Antónia egész alakos olaj festmény portréja és a kör alakú asztal, amelyen Görgei Artúr aláírta a kapitulációt.
Ezen kívül két kiállításnak ad otthont, mindkettő román vonatkozású, az egyik a Világoson született román író Ioan Slavici emlékkiállítása, aki hangsúlyozottan jó barátja volt Eminescunak, valamint Emil Montia zeneszerző emlék szobája.
A kastély bejárata a dór oszlopok között ráccsal van elzárva, ahol is a látogatót csengetés után engedik be. A belépő fejenként mindössze kettő lej. Rajtam kívül egy lélek sem járt azon a napon arra.
A múzeum gondnoka és idegenvezetője kedves hölgy, aki csak románul beszél. Egyébként miután megtudta, hogy magyar vagyok őszintén sajnálta, hogy olyan csekély a magyar vonatkozású emlék az épületben és szinte szabadkozva vezetett végig a kiállításon.
A nyelvi nehézségek miatt csak körvonalakban értettem meg (némi olasz tudás alapján) mondandóját, de a Bohus családról megtudható, hogy a leszármazottak szétszóródtak a világban, Amerikában, Ausztriában és Franciaországban élnek, egyébként rendszeresen haza látogatnak.

világosi Bohus János

Bohus János Arad vármegye egykori főispánja nem lehetett egyszerű természet, maga körül személyzetként csak románokat és szlovákokat tűrt meg.
Egyébként Világoson jelenleg a lakosság kb. 5%-a magyar.


Az asztal, amelyen a kapitulációt aláírták, közepén az aprócska jelzéssel.

Mindenkinek szívből ajánlom, hogy látogasson el Világosra, tekintse meg a kastélyt.
Számos fényképet készítettem a kastélyról, legközelebb bemutatom őket. A kastélyban egyébként fényképezni tilos.

Innen folytatom...

2011. június 25., szombat

Kastélyok kora 7.

Családtörténet

A megözvegyült Brüneck Lányok az 1848-as szabadságharc alatt aradi kúriájukban éltek, ahol fontos szerepet játszottak a nőegyletben, amely segítette a szabadságharcosokat, majd később az Aradon fogva tartott honvédeket, ruhával, élelemmel - és pénzbeli támogatást is nyújtott.

Vásárhelyi Albert Julianna leánya 1849-ben világosi Bohus Zsigmonddal kötött házasságot, kinek apja 1848-ban Arad vármegye főispánja volt. Édesanyja, Bohus Szőgyény Antónia (Görgey Artúr unokatestvére), maga is támogatta a szabadságért harcolókat; a kapitulációt követően is folytatta nemes tevékenységét a fogva tartottakat és bujdosókat segítve, amiért császárhű férjével is szembekerült és Haynau személyesen is megfenyegette. S ebből is kiviláglik, hogy egyazon korban és helyzetben más-más a törekvése nőnek és férfinak, anyának és férjnek, mert „a férfi a vázlat, míg a nő a kész mű.”


A Bohus család Világoson álló klasszicista kastélyában tárgyalt Görgei (1848-ig Görgey) Artúr tábornok Frolov orosz vezérkari főnökkel a megadás feltételeiről, majd miután nyolcvantagú, tábornokokból és törzstisztekből álló haditanácsának javaslatát elfogadta, itt írta alá a feltétel nélküli fegyverletételről szóló egyezményt 1849. augusztus 12-én.

Másnap az orosz csapatok körülkerítették a honvédsereget, amely Világosnál, a szőllősi mezőn letette fegyvereit.

Augusztus 11-én Viágosról küldte Görgei híres kiáltványát a néphez: „…Polgárok! Mit Istennek megfejtetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. Polgárok! Isten velünk!”

Görgei a Bohus kastélyban főtisztjeinek menekülést ajánlott, de egyikük sem akarta elhagyni seregét. A szomorú folytatás mindenki előtt ismert.

1848-tól a Bréda kastély másfél évtizeden keresztül üresen állt. A világosi fegyverletételt követően számos bujdosó talált itt hosszabb, rövidebb ideig menedéket, akik közül a legnevezetesebb Degré Alajos, a márciusi ifjak egyike volt.


Forrás: wikipédia


Degré Alajos (1820 - 1896) Nagyváradon tanult jogásznak. 1848 március 14-én Pozsonyból Pestre utazott és rögtön csatlakozott a márciusi ifjakhoz a Pilvaxban. Részt vett a Landerer nyomda elfoglalásában és együtt tartott Petőfiékkel a Városházára. Tagja lett a Közbátorsági Választmánynak (Közcsendi Bizottmány), jegyzőként. A választmány képviseletében részt vett a helytartótanáccsal tárgyaló küldöttségben, amely Táncsics szabadon engedését kívánta elérni, de a tanácskozás közepette, mint emlékiratában írja: "...kívülről győzelmi zaj hallatszott fel. A foglyok kiszabadítván."

1848 nyarán honvédnak állt, szeptembertől huszárkapitány Móga seregében, majd a Károlyi huszárezredben. Világos után a békési pusztákon bujdosott és a Bréda kastélyban bujkált, majd az amnesztiát követően Aradra internálták. A kiegyezés után a Kisfaludy Társaság tagja, majd országgyűlési képviselő, a balközép, majd a 48-as párt programjával.

Bohus Zsigmond, Vásárhelyi Julianna férje 1895-ben magyar bárói rangot kapott I. Ferenc Józseftől és elnyerte az örökös főrendiház tagságát is.


A nőági örökösödés révén, így lett immár a kastély Vásárhelyi-Bohus kastéllyá.


Innen folytatom...


2011. június 20., hétfő

Kastélyok kora 6.

Családtörténet

Vásárhelyi Albert öngyilkosságát követően, 1837-ben, a kastély építtetője Vásárhelyi (I.) János is elhunyt, így a kastély Albert özvegyére és kiskorú gyermekeire szállt.
Az idősebb fiú, (II.) János 1830-tól alispánként állt Csanád vármegye szolgálatában. Országgyűlési követi tisztségéről öccse halála után lemondott, és az alispáni teendők mellett a birtok irányításával foglalatoskodott. 1842-ben súlyos beteg lett, ezért lemondott alispáni tisztéről. A vármegyei karok és rendek még ebben az évben a kastély kupolatermében érdemei elismeréseként díszkardot nyújtottak át a "Csanád - emlékül Vásárhelyinek, Hazádért!" felirattal.


A volt alispán 1843-ban a kastélyban halt meg.
Albert özvegye 1845-ben a kastély közelében építtette fel a család kriptájául is szolgáló Szent Anna kápolnát, melyben évente hat alkalommal szentmisét celebráltak.

Az 1840-es évek közepétől a kastélyt a megözvegyült Brüneck lányok lakták gyermekeikkel.

Innen folytatom...

2011. június 15., szerda

Kastélyok kora 5.

Családtörténet

A kastélyt építtető Vásárhelyi Jánosnak két fia született, János és Albert.  Vásárhelyi (II.) János Csanád vármegye alispánja és országgyűlési követ, míg Albert Arad vármegye szolgabírája lett.
A fivérek testvérpárt vettek nőül, János 1824-ben parajdi Brüneck Júliát, Albert 1828-ban parajdi Brüneck Juditot.
A kastélyt Albert és felesége lakta, a birtokot is ő irányította.

Vásárhelyi Albert 1835-ben 33 évesen a kastély ún. kőszobájában főbe lőtte magát.

A néphagyomány szerint kisfia korai halála miatt nyúlt az öngyilkos fegyverhez, valójában a kisfiú apja halálát követően hunyt el.
A családi krónikák szerint, amikor Jánost követően Albert is Brüneck lányt vett el feleségül, apja megátkozta fiatalabb fiát.

Albert mellett búcsúlevelet találtak, amely így szólt: "Apám az átok fogott!"



Innen folytatom...

2011. június 14., kedd

Kastélyok kora 4.

A kastély rokonai...

A Bréda kastélyt Sisa József művészettörténész a Villa Capra provinciális megjelenítésének nevezte, ő tudja, miért, de egyet is érthetünk vele.
Komoly találgatásokra adott és ad okot a szakemberek körében, hogy a kastély mintájául egyenesen a vicenzai épület szolgált, avagy az angol-palladieszk közvetítésével jutott el Magyarországra.
A magam részéről nem rendelkezem azon vakmerőséggel, hogy nyaktörés kockázata nélkül próbáljak ebbe a témába mélyen merülni, de annyi bizonyos, hogy Vásárhelyi János, az építtető anyósa velencei patríciuslány volt, és köztudott, hogy Palladio Velencében is alkotott (legismertebb műve a San Giorgo Maggiore), valamint ez idő tájt (XVI. század közepe) Vicenza Velence befolyása alatt állt, pontosabban oltalma alá helyezte magát, megvédendő más erős városok szövetségétől (Firenze, Pisa).
Ezért akár igaz, akár sem, nálam a közvetlen olasz hatás nagyobb befolyással bír.
Volt alkalmunk személyesen megcsodálni Vicenzában a Villa Capra épületét, melynek szépsége magát Goethe-t is elvarázsolta.

video

A Villa Capra az 1500-as évek közepén épült (1554).
Talán nem érdektelen, hogy a reneszánsz építészet egyik kiemelkedő épületének tervezése időszakában Magyarországon éppen mi is zajlott?
Hát kérem, a török Eger várát ostromolta (1552).

Az angol-palladieszk építészet jellegzetesen szép példája a Lord Burlington által emeltetett Chiswick House, amely Londonban, a Burlington Lane-en, Chiswickben csodálható meg. A kastély 26 hektáros parkjának felújítását 2010-ben fejezték be, melynek költsége hozzávetőlegesen 12 millió fontra rúgott.

video

És végül a magyar kuzin, még rongyos ruhában, de készen arra, hogy megújulva, ne a szegény rokon méltatlan sorsát viselje.

video

Innen folytatom...

2011. június 13., hétfő

Kastélyok kora 3.

Néhány szó a kastélyról.
A Bréda kastély klasszicizáló romantikus (empire) stílusában Palladio munkássága érezhető mind tömegében, mind alaprajzi elrendezésében, mely a vicenzai La Rotonda utánérzése.

 Villa Capra (La Rotonda)

A Bréda kastély négy homlokzata eredetileg hasonló kialakítású volt, a homlokzatok közepén timpanonos portikusszal. A kupolatér köré szerveződnek a kastély termei; mind a déli, mind az északi oldalon három-három helyiséges teremsor húzódik.


Az épület központi tere a kör alaprajzú, emeletén elegáns, galériás kupolatér helyezkedik el.

Érdekessége, hogy a négyszögletű toronytérbe kör alaprajzú kupolatér épült, melynek belső magassága 15 méter.
A kastély részben alápincézett, a magasföldszinthez hasonló beosztással, közepén kör alakú teremmel, amely körüljárható helyiségekkel került kialakításra.

A magasföldszint körterme.

A pince körterem részlete.
A kastélyban az államosítás után laktanyát, magtárat és szárítót működtettek, majd 1949-től a Bánkúti Állami Gazdaság kezelte az épületet, irodákat és ebédlőt működtetve benne. Ezt követően a Mezőhegyesi Állami Gazdaság, majd a rendszerváltásig a Kevermesi Lenin Tsz. volt a kastély gazdája.
1944 szeptemberében, a front átvonulása után a kastély könyvtárát és festményeit széthordták, a helyi plébános csak egy könyvet tudott megmenteni, egy első kiadású Officium Rákóczianumot. A kastély festményei között egyébként a családi hagyományok szerint két eredeti Munkácsy-kép is volt.
A kastély teljes kirablását azután a már említett Leszko nevű komornyik végezte be.

Innen folytatom...

Kastélyok kora 2.

A Bréda kastélyt bízvást hívhatnánk Vásárhelyi - Bohus - Bréda - Kovács-Sebstyén - kastélynak, ha a kastély tulajdonosi családtörténetét vesszük alapul, de az egyszerűség kedvéért Bréda kastélyként fogom említeni, hivatkozva a köznyelvben elterjedt és meghonosodott változatra, mit sem csökkentve persze ezzel a tulajdonos családok kétségtelen érdemeit.

Lőkösházapuszta - amely egyébként jó száz évvel ezelőtt még Elek városhoz tartozó területként említtetett -, a török időkben elnéptelenedett és azt 1725-ben 12 908 jó rajnai forint lefizetése fejében Edelspacher Zsigmondnak adományozta III. Károly király. Az adományozott uradalomhoz Lőkösházapusztán kívül még több település is tartozott a mai magyar-román határon innen és túl. A házasodások folytán a család birtokában lévő terület elaprózódott, s 1894-ben az Edelspacher család kihalt.
A XVIII. század második negyedévében a kastély területe, a mai Brédamajor a Bánhidy család birtokába került.
Bánhidy János Csongrád vármegyei főszolgabíró egy jómódú velencei patríciuscsalád leányát, Capetta (más források szerint Capretta) Krisztina Annát vette feleségül, amely cselekedet a boldog családi élet megteremtésének reményén túl, valóban maradandó és mai napig megcsodálható eredménnyel is járt, nevezetesen a Bréda kastély létrejöttével, mint azt mindjárt el is mesélem.

Történt pedig, hogy a nászból született gyermekek egyike, Bánhidy Anna 1799-ben frigyre lépett  Vásárhelyi János Arad vármegyei alispánnal és hozományul a Brédamajor környéki birtokot hozta a házasságba.

Vásárhelyi János a birtok egy igazán izgalmas, szemet gyönyörködtetően hullámzó-dombos területén 1810 körül kis kastélyt emeltetett, melynek mintájául Andrea Palladio (Andrea di Pietro della Gondola) által tervezett, méltán világhírűvé vált vicenzai Villa-Capra (La Rotonda) (1554) szolgált. Ebből is látható, hogy mi nagy lehet egy anyós befolyása, ha az a szépséget szolgálja; és persze közvetítő személye is - és itt leányára gondolok - kellőképpen bájos, de legalábbis kellő akarat szorult belé.

Így történt, hogy Magyarországon a ferenci abszolutizmus korában és a napóleoni háborúk okozta mezőgazdasági termékértékesítés konjunktúrájának köszönhető bevételekre alapozva, megépülhetett a korai klasszicista (empire) stílusú kastély, amely a későbbiekben három átépítésen-bővítésen esett át.

Egyes feltételezések szerint a kastély tervezése Pollack Mihályhoz köthető, de erre eleddig semmilyen bizonyíték nem került elő.

Innen folytatom...

2011. június 12., vasárnap

Kastélyok kora 1.

Az ember is úgy van sokszor, mint a róka a tyúkkal: örömet okoz neki a puszta látványa, még ha tudja is, hogy el nem foghatja.
Én is így voltam a Bréda kastéllyal, amikor időm látni engedte. Többször elmentem, megnéztem és vágyva vágytam, hogy valami közöm legyen hozzá.
Kevés eredeti képet találtam róla, de azok mind azt erősítették, hogy ez az épület architektúrájában tartalomgazdag, megjelenésében pedig valaha elegáns volt.

Kevés emberrel találkoztam akkoriban a kastélyhoz tartozó területen, csak egy vödrös alakra emlékszem egy esős napon, amikor is egyik a másikat kezében fogva, csigára vadászott a bozótban, és minden kérdésemet válasz nélkül hagyott.
Azóta a terület látogatottabb lett, köszönhetően egyrészt a bozót kiirtásának, másrészt egy geoláda elhelyezésének a geocaching szerelmeseinek nagyobb örömére, harmadsorban pedig az elkezdett felújításnak, amely számos találgatásra adott nem kevés kíváncsisággal bélelt okot.

Egy napon azután barátom és üzlettársam megemlítette, hogy eladó a kastély-rom.

Nosza, az óhajt tett követte és bámulatos gyorsasággal megtörtént az elépzelhetetlen, közöm lett a kastélyhoz.

S hogy mit is vettünk, íme:

Az épületnek sem ajtaja, sem ablaka, de még csak teteje sem volt, kivéve a toronytetőt, amely csak azért menekdhetett meg, mert a fosztogatók előbb bontották ki a falépcsőt, hogysem a torony szerkezetet ellophatták volna, így balgaságuk a mi szerencsénkké vált, mert fedél nélkül a torony alatti téglakupola bizonyosan beomlott volna, amely a kastély végpusztulásának folyamatára hangsúlyosan és végérvényesen tette volna rá a pontot.
A kastélyt tehát megvettük, de - crede mihi experto Roberto (higgy nekem, a tapasztaltnak) -, a kastély felújításának folyamatában ez volt a legegyszerűbb tettünk, amelybe a későbbieket tekintve egyedi esetként, nem szólt bele semmilyen hatóság, szervezet és még csak a sors sem.

Innen folytatom...


2011. június 11., szombat

Kastélyok kora

A Vásárhelyi-Bréda Kastély nevéből, de főleg állapotából következően cseppet sem vadvirágos szójátékot ihletett az arra érdemesültek tollhegyén - "préda lett a Bréda" -, de valljuk be, s nézzük ne csak a színét, hanem a fonákját is, a megállapítás nem csak elménc, hanem találó is, noha joggal kívánja maga elé a lapos jelzőt.

Nekem egy történet jutott mindig eszembe - amikor szomorú valójában láttam a kastélyt és felújítására még csak esély sem mutatkozott -, a nehéz sorsú gyermekről, kit kiskorában elloptak és elhurcoltak a rablók táborukba.
Néhány év múlva szerencsésen megtalálták a pandúrok és visszavitték szüleihez, de nekik már nem kellett, így visszajuttatták a rablókhoz, azok pedig jól ismervén őt, inkább kivitték az erdőbe, hadd neveljék fel a medvék. 
A medvék pedig egy hét múlva -..., megverték a rablókat.


A kastélynak a hazai viszonyoknak megfelelően, államosítását követően több tulajdonosa is volt, akik használták, így-úgy karban tartották, majd a rendszerváltást követően spekulatív célokat szolgálva magára maradt és ez elég indokot adott kedves embereknek arra, hogy minden alkatrészét, de legfőképpen a benne található mindennemű faanyagot kiszedjenek belőle. Gyaníthatóan a cél nem tüzelőanyag gyűjtés volt, hanem privát újrahasznosítást szolgált.
Ez a cselekedet persze hagyományokat követett, mivel a precedenst a Leszko nevű komornyik teremtette meg feleségével, aki az 1948-as szégyenletes emlékezetű lakosságcsere alkalmával hat vagonnyi egyéb ingósággal távozott az országból Csehszlovákiába és nem kétséges, hogy  ez honnan származott.


A kastély pusztult és környezete teljesen elvadult.
Innen folytatom...