2011. szeptember 14., szerda

Polgári és tájegységi viselet a XIX. században

Divattörténet az 1800-as évekből 2.: polgári viselet

Ebben az időszakban a divat folyamatosan és rohamosan változott a nemesség köreiben, melynek az egyik legfontosabb oka volt, hogy minél jobban elkülönítsék magukat a polgárok viseletétől. Így tehát, amint a polgárság rétegeiben megjelent a nemesi viselet része vagy egésze, máris új divatirányzat után kellett nézni.
A polgárok viszont, ezt a nemesség szemmel láthatóan alig vette észre, nem igazán igényelte a magasabb társadalmi réteg öltözködésének a trendjeit.
Az viszont tény, hogy tájegységenként ebben az időszakban különültek el legjobban egymástól a polgári viseletek, melynek az alapja mindezek ellenére közös volt.
De ahogy eltért az öltözködés a nemesség viseletétől, úgy eltért a hétköznapi és az ünnepi öltözék is.
A XIX. század közepén jelent meg a fővárosban a gyári ruhagyártás, mely természetesen követte a kézi készítést, annyi különbséggel, hogy az anyagok nem természetes kelmék voltak, inkább a selymet, bársonyt részesítették előnyben, de a polgári minta hatására bokáig érő viseletek voltak.  Erre került természetes a kötény, ami a kor legkedveltebb polgári ruhadarabja volt, s mivel ez volt a legszembetűnőbb, természetesen, ezt díszítették a leginkább. 

Polgári család a XIX. században 

A munkások viselete is eltért a többi viselettől, de leginkább a polgárok öltözékéhez hasonlított. A munkaruhához kötény tartozott, leginkább bőrből, hiszen ezen a helyen a védelemé volt az első szerep.  A munkások néhány rétegénél megtalálható volt az öltöny és a keménykalap is.
A gyárak vezetői öltönyt, nyakkendőt, kemény inggallért és kézelőt viseltek, ünnepkor pedig nem volt ritka a frakk és a szmoking sem.
XIX. századi gyárigazgató 

A segédmunkásoknak még ünneplőjük sem volt, öltönyt abszolút nem hordtak – nyilván nem is tellett volna neki rá -, keményített kalap helyett puha sapkát viseltek, s öltözetük egyszerű kabátból és nadrágból állt. 

Gyár a XIX. században

A gyárakban dolgozó asszonyok öltözéke a kispolgári asszonyok viseletét mintázta, kivételek voltak a vidékről érkező asszonyok, ugyanis az ő viseletük a vidéki ruházatot testesítette meg.  A kispolgári ruházat anyagában tért el csupán a módosabb polgári viselettől, ugyanis szerényebb anyagból készültek a ruháik. Míg az asszonyoknál megmaradtak az élénkebb színek használata, addig a férfiak szürke-fekete-barna kombinációjú öltözéket viseltek.
A vidéki kultúrában továbbra is minden ruhát az asszonyok és lányok kézzel készítettek, leginkább természetes anyagokból. 

 Szabó család a XIX. században

A ruházat része volt az ebben az időegységben megjelenő fehérneműk is, melyek teljes eltérnek a ma használt, vagy egyáltalán elképzelt fehérneműktől. Inkább lehetne említeni alsó ruhának, mint bármi másnak. Ezek voltak ugyanis a könnyedebb kelméből készült ingek, pendelyek, valamint a férfiaknál a vászoning és a vászongatya. 

 Pendely a XIX. századból

A díszített ünnepi viselet nem bánt szűkmarkúan a díszítésekkel. Ami jól látható rész volt az öltözékből, ott a tájegységre jellemző motívumok tömkelege jelent meg. Még az alsó ruházat kilátszó részei, azaz az alsószoknyák alja is díszesen volt hímezve.
Az öltözet elengedhetetlen része volt a kendő vagy fityula, ami nélkül egyetlen asszony sem léphetett az utcára, ami csak a lányoknak nem volt kötelező – ebből az időből származik sok, ehhez a viselethez tartozó kifejezésünk is, mint például a hajadon, bekötik a fejét, stb. -. 

Fityula a XIX. században

Fontos része volt az öltözködésnek a színek összetétele is. Az élénk színek ugyanis azoknak a lányoknak a körében volt engedett, akik férjhezmenetel előtt álltak, vagy már férjnél voltak, de nem szültek még gyereket. Gyerekvállalás után már a piros szín nem játszhatott domináns szerepet az öltözékben, ahogy a többi rikító színek sem, ugyanis egyre sötétebb tónusúakká kellett, hogy váljanak a színek pár év házasság és pár gyerek megszületése után. 


Mire a nők elérték az idős kort, már barnában vagy feketében jártak. A fekete egyben a gyász színe is volt, s itt is voltak szabályok. A gyászidő általában egy év volt, addig kötelező volt a fekete szín viselése, de általában aki már elérte a 30-40 éves kort, az akár gyászba borulás okán, akár nem, élete végéig feketében járt. 

Legjobban elkülönülő tájegységek vidéki viselete a XIX. században

A kalocsai népművészetet leginkább a hímzéssel díszített viselet határozza meg a mai napig, mely az asszonyok körében terjedt el leginkább. Leggyakrabban virágmotívumokat használtak, úgymint tulipán, rózsa, gyöngyvirág, liliom, szegfű, nefelejcs, rozmaring, árvácska és különböző levélminták.  Ezek a hímzések a sokszoknyás, rövid viseletben voltak látható, ahol 8-12 alsó szoknya is előfordult – ma már csak 2-4 között van a számuk -, s a ruha anyaga nem volt ritka, hogy elérte az 5-6 métert is.
Fejükön ők is fejfedőt viseltek, fityulát vagy fékötőt, s a felső öltözékük elengedhetetlen részét képezte a pruszlik.
 A kilátszó ruhadarabok díszítése ebben a népviseletben sem volt ismeretlen. A díszek itt csipke vagy lyukvarrás volt, meseszépen megmintázva.
A felső, melegítő ruházatot a viganér és a rékli, valamint télen a duci és kiskabát jelentette. Ezek olcsóbb anyagból készültek, nem voltak annyira díszesek, viszont a díszítés itt is csipke és lyukvarrás volt.


A mezőségi viseletet a románok és a magyarok egységesen alkották, nagyon kevés eltéréssel. Az öltözéket minden esetben házilag készítettek, mely a városi kisnemesség viseletéhez hasonlított a legjobban.
A mezőségi öltözködésben kerülték az élénk színeket. Díszítés leginkább csak a bőrruházaton volt található, máshol hímzés vagy dísz alig volt felfedezhető.
Az asszonyok viseletében elengedhetetlen volt az átalvető, melyet a magyar lakosság kockás anyagból, a román lakosság pedig csíkosból készített. Ezen kívül a ruházat része volt csizma, a fűzős cipő, a pendely, lékri, kurta bunda, kozsok, ujjas és a köntös.
A férfiak viselete teljesen egységes volt. Lábukon bakancs vagy bocskor volt található, a gatyát bőröv tartott, az ingen nyakkendő volt látható, fejükön kalap díszelgett, s nem maradhatott el a kabát alatt a mejjrevaló sem. Télen bundát és kozsokot hordtak. 


A bunyevácokat egységes ruhaviselet jellemzett.
A nők bokáig érő szoknyája, mely a ’30-as években „rövidült” meg az előtte földig érőből, préselt, nagy virágos anyagból készült, elején apró gombokkal díszítve. Ennek az anyagnak a neve brokátselyem volt.
Kezdetben nem  hordtak kötényt a szoknya elé, magát a szoknyát ráncolták oldalt és hátul, így olyan hatást keltett, mintha kötény lenne rajta.
Felső testükön blúzt hordtak, melynek több változata is volt. Fellelhető volt csípő alá érő, mely a derékvarrás alatt még néhány tíz centiméter hosszúságban folytatódott, de volt olyan mely oldalt és vállon záródott, elől a nyakkivágásban pedig patent volt található.
A ruhák díszítése ennél a tájegységnél is megtalálható volt. Előszeretettel használták ők is a csipkét, csak náluk arany és ezüst színű volt, melyhez ugyanilyen színű hímzés is tartozott nemcsak a ruháikon, hanem a farokban végződő főkötőjükön is. Kiegészítőként egy idő után aranyláncot és medalliont használtak, de előtte közkedvelt volt a lázsia és a dukát. Ékszereik, melyek viselését nagy becsben tartották, aranyból készültek, melyeket sokszor színes kövek díszítettek.
Lábukon bársony papucs vagy cipő volt látható.
Ez a színes viselet a férfiak utcai ruhájában is fellelhető volt, ugyanis a legények rendre viselték a tarka selyem- vagy bársonymellényt, melyeket ezüstpikkellyel vagy aranygombokkal díszítettek. Csancsanás ujjú ingükön mellény volt látható, melynek alja spiccben végződött.
Az érett férfiak viselete kicsivel egyszerűbb volt – bár ők is szívesen viselték a legények színes öltözékét -, ugyanis fekete posztónadrágot, kabátot és csizmát hordtak leginkább, munkára pedig szívesen öltöttek magukra kordbársonyt, nyáron pedig bőgatyát és bocskort. 


Képek forrása: Google

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése