Az 1848-as események részletei - vonatkozóan a lőkösházi majorhoz is - 3. rész

BOHUS-SZÖGYÉNY ANTÓNIA  legendákkal övezett életútja egy bizonyos ponton

találkozik a Vásárhely családéval.  Elsőszülött fia -  ZSIGMOND  
 (Világos, 1825. november  6. – Arad, 1917 .április 2.)

Vásárhelyi Albert  és  Brünek  Judith egyik leányát,  JÚLIANNÁT 
(1828. - Arad, 1914. november 20.)  feleségül vette Aradon, 1849 .március 15-én

Idézzünk ANTÓNIA  leveleiből , mert megható szavakkal tükrözi vissza azt a belső válságot,melyen nemes lelke e napokban keresztülmegy a forradalom időszakában.

Egyedül kell átszenvednie a tragédia megrázó fejleményeit és szinte az egész nemzet szíve, dobog nála,midőn tollat ragad, s leírja keserű tapasztalatait:

A Vásárhelyi özvegyek valószínű,már  a csanád vármegyei alispán , Vásárhelyi II.János

halálát (1843 ) követően Aradra költöztek.De a forradalom idősszakától  biztosan Aradon találjuk őket. Ennek legfőbb bizonyítáka  világosi  báró  BOHUS-SZÖGYÉNY ANTÓNIA (Pest,1803.szeptember 6- Budapest,1890.január 5.) magyar nyelvű  naplójegyzeteiből és leveleiből idézve, amit férjéhez írt ezen időszakról  -mivel  1848.április 20 -1849 között Pesten tartózkodott  BOHUS  III.  JÁNOS (Világos,1801.július 28.- Bp.1883.március 4), (Arad vármegye alispánjának  1848. áprilisában kineveztetve és  országgyűlési képviselő Pozsonyban ) -  

 Így   időről-időre tájékoztatva  a szabadságharc szomorú drámájának  zárójeleneteiről és a Vásárhelyi özvegyekkel való szoros kapcsolatáról.

    Részlet a naplójegyzeteiből :

„Világos,1849.július 17.

Itt eddig csend uralkodik. A megyében „védcsapat” alakult, melynek kiállítására a főispán által birtokaránylag hivatalosan felszólíttattunk.

Ezen csapattal mennek fiataljaink majdnem mindnyájan,nemcsak  nőtlenek,hanem házasok is. A „védcsapat”ma elinduland a határszélekre a mócok ellen. Sok anya és fiatal nő remeg a távozókért,de érzi mindegyik,hogy inkább a hazáért való halált,mint becstelen halált kell keresnie.”

„Világos,1849.augusztus 18.

Megvallom,alig birok írni. Talán évek fognak elmúlni,míg a legutóbbi    események emléke annyira eltompult,hogy nyugodtabban szólhatok vagy írhatok róluk. Ámbár úgy látszik ,minden be van végezve,a csend –és békétől vajmi távol vagyunk. A mócok ismét zavarognak,már  Kujeden vannak. Csillt sem kímélték meg,rablást és gyilkolást követve el. Ha katonaság nem menend ellenük, néhány nap múlva bennünket is megleptek. A pénz semmisítése szinte szörnyű bajnak lehet oka. Az elkeseredés  végnélküli. Naponként ezer szívrepesztő jelenetem van a szerencsétlen

inségre  jutottakkal. De hidd meg,kedves barátom,mindamellett,hogy az utóbbi hetekben értem életem eddigi legkeserűbb pillanatait,mégis hálát adok az Istennek,mivel alkalmat nyújtott s testi,lelki erő t  a dott,hogy annyi jót tehettem és a szerencsétleneket segítettem. Ilyen alkalmam erre talán sohase lesz !Sok-sok könnyem folyt,hogy nem vettél benne részt:de ki tudja? Talán jobb volt ez így.Amint előre látszik,mindenünket  el gogják szedni. A világosi járásnak egy hét alatt 6000 mázsa lisztet kell az orosz táborba szállítania: ebből mi adunk 160 mázsát,azaz 250 p.m.tiszta búzát. Nemsokára az osztrák táborba is szállítanunk kell gabonát s így magtárunk mihamar üres leend.”

 „ Világos,1849.augusztus 24.

Oly sok szívrepesztő jelenet után, melyek közepette már több hét óta kínosan töltjük életünket, az első örömsugár volt, midőn tegnap oly régóta várt soraidat vettem. Valóban igaz, a mit a német mond: a távollét a szeretet próbaköve.

Azt hittem ,ahogy a fájdalmat , amit távollétedben kellette nehéz időben  elszenvednem , már nem tudom nélküled átélni. Mégis mennyit bír s tűrhet a leggyengébb szervezet is, ha  ha a lélek tartja fenn az erőt!Kijutott ezen a nyáron a különféle bajok halmazából. Egy egész emberéletre elég volna az a keserűség, mely támasz nélküli házunkra volt mérve.”

1849.augusztus  11-én kiáltványt olvastak Arad utcáin. A kormányzó és a minisztérium leköszönését tudatta a néppel. Egész terjedelmében így hangzik:

 „ A nemzethez !

A szerencsétlen harczok után, melyekkel isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harczát sikerrel folytassuk.

Ily körülmények között a nemzet életének megmentése s jövőjének biztosítása egyedül a hadsereg élén  álló vezértől lévén  várható, s lelkem tiszta meggyőződése szerint a mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván:

Ezennel  tudtára adom nemzetnek , hogy azon tiszta hazafiú érzésről indítattva, melylyel minden lépteimet s egész életemet egyedül hazának szentelém, magam s a minisztérium nevében ezennel a kormányról lelépek, s addig míg a nemzet hatósága szerint intézkednénk, a legfőbb katonai és kormányzói hatalmat Görgei Arthur tábornok úrra ruházom.

Megvárom tőle, s ezért isten, a nemzet s a história előtt felelőssé teszem, hogy ezen hatalmat

legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti status-életének megmentésére, javára, s

jövőjének biztosítására fordítandja.

 Szeresse hazáját oly önzetlenül, mint én szeretném, és legyen a nemzet boldogságának biztosításában szerencsésebb nálamnál.

  Cselekvéssel többé nem használhatok  hazámnak, ha halálom valami jót eszközölhet számára: örömmel adandom  életemet áldozatul. Az igazság és kegyelem istene legyen a nemzettel.

Aradvára, augusztus 11-én 1849.”

         

 Kossuth Lajos  kormányzó és ( Vukovics Sebő,

Igazságügyminiszer.- Csányi László,közmunka és közlekedési miniszter.,- Horváth Mihály, -cultusminiszter )

Még ezen a napon kapta meg Görgei a lemondás kéziratát. Magával vitte Világosra, és

Bohusné Szögyény Antónia gondjaira bízta, ki a nevezetes okmányt egy levélborítékban

tartogatta, melyre e  sorokat írta:

- „ Ezen nevezetes okmányt Görgey Arthur saját kezéből vettem át s azt, mint annak tulajdonát örzém míg ő, vagy családjának valamely tagja visa a’ nem kívánja.”

- „Világos,1849. szeptember 4.   

 Lőkösházára  semmi esetre nem mehettünk volna azon napra, mert a körülte levő oláh helységek ezt is megtámadták, a kertből mindent, sok szénát,zabot elraboltak : a házat  pedig úgy mentették meg ,hogy  Zsiga  fiam  Schlicktől  12  katonát  kapott , akik  vagy tíz napig  künn tanyáztak.

 Vagyonunkat nagy részben kétségkívül lentlétem mentette meg. Eddig,hála Istennek ,csekély kárunk van : de a parasztok is igen szerették,hogy köztük maradtam,a nehéz időket velük kiálltam s ahol csak lehetett,segítettem rajtuk és osztoztam a terhekben.

 Hidd meg ,igen  megnyugtató azon öntudat,hogy kötelességünket híven teljesítettük. Te ,édes

barátom, a körülmények által kisodortattál hivatásod köréből,mint  házigazda, férj és apa.

 Most megtettem helyetted a tiedet is és ezer hálát adok a Mindenhatónak, hogy eddig megoltalmazott.

 A parasztok gyanítják,hogy újból adniok kell szőlődézsmát. Hogy ezt megelőzzék,az idei csekély termést leszedik és Aradra viszik .De hidd el,édes barátom, nem tudnám jó lélekkel ellenezni.

 A szegény nép minden pénzétől megfosztva  , még sót sem vehet magának : így legalább néhány garast  kap a mindennapi  szükségére. Egyébiránt  oly  rossz szüret lesz,hogy ezer akó dézsmára sem lehetne számítani.

 A mócok eddig még nem adták meg magukat s ezért most Buttyinban és vidékén van a katonaság. Majorunk hatot lövetett agyon a múlt héten .Az hallatszik,hogy a fegyvert mindaddig nem teszik le,amíg minden consessiót meg nem adnak nekik épp úgy,mint a rácoknak. A muszkák már kivonultak a megyéből,de amint hallom, még Nagyváradon vannak.

  Ma ismét meggyőződtem,hogy egyedül csak ittlétem mentette meg házunkat a pusztulástól, Vásárhelyi Juli házát,mivel senki se volt benne,teljesen kirabolták és szétrombolták,ágyneműit ellopták ,függönyeit letépték s minden almáriomot feltörtek.”

„ - Arad,1849.szeptember 14.

Ma reggel jöttem be J.-val,gondolván,hogy Tuttival ( Vásárhelyi Judith )együtt a várba megyünk. Naponta ha lefekszem, köszönöm az Istennek, hogy még megoltalmazott.

Nem gondold, Édesem, mily folytonos rémülésben élünk! Bárminő tisztán érzi is az ember, de minden legkisebb ellensége is a legnagyobb bajba keverheti, ha személyes bosszúját akarja kitölteni. Nyugodt lehetsz, hogy igen vigyázva beszélünk, mert jól tudjuk, hogy még a falnak is füle van.

Egy keresztül vonuló ezredes nagyon felizgatta a világosi népet, hogy semminemű dézsmát ne adjon. Magam sem tudom , mi lesz már ebből?”

 „ -Világos,1849. október 10.

Szeretett kedves barátom! A mult postával küldtem néhány sorból álló levelet , melyben a gyász eseményekről tudósítttalak. Akkor még titkon az a remény táplált, hátha még sem megy végbe és a forrón óhajtott amnesztia még a vészhelyen fogja őket a haláltól megmenteni!

Mint a Messiást vártuk aznap az aradi hírt. Én bizton reménylettem és hittem, hogy íly borzasztó dolog  nem történik meg.

Épp, midőn Laci fiamnak a zongora-órát adom,lép be Urbán Gyula  halálsápadtan és hozza

A szívrepesztő hírt, hogy mind a tizenhárom elveszett!...

Édes barátom, ne kívánd , hogy bővebben szóljak a reá következő napokról. Ezt csak érezni lehetett, de leírni lehetetlen.

Soha, soha oly iszonyú fájdalmat nem éreztem.

Itt azt beszélik,hogy ugyanaz nap Pesten, Nagyváradon, Temesvárott és Pozsonyban szintén nagyszerű kivégzések voltak a Latour halála napjának megboszulására.

 Hány ösmerősünk lehetett közöttük! „