2012. március 14., szerda

Az 1848-as események részletei - vonatkozóan a lőkösházi majorhoz is - 2. rész

Bohus Jánosné Szögyény Antónia visszaemlékezése
- Bohus Jánosné Szögyény Antónia, Bohus Zsigmondnak volt az édesanyja, aki elvette feleségül Vásárhelyi Juliannát. Ezen a ponton kapcsolódik ez a történet a Vásárhelyi-Bréda Kastélyhoz, ahol a továbbiakban majd a kastély is része lesz ezeknek a meghatározó eseményeknek
 
 
"Ama magas, tekintélyteljes tiszt Görgey Artúr, a fővezér; az általa támogatott ősz pedig Csány , akkor közeledésügyi miniszter volt, ki pár héttel  utóbb  bitón múlt ki. Már akkor oly gyenge volt az életfonala, miszerint a természetet csak pár nappal előzte meg a hóhér.
Míg a nélkülözéstől kimerült tisztek étel- és itallal magukat megerősítették, unokaöcsém, Pásztorytól, ki szintén fura volt Görgeynek, megtudtam, hogy el lett határozva: a mai napon itt várni be a hírnököket, kik az előző éjjel gr. Rüdiger orosz tábornokhoz küldettek át az orosz táborba.


 Készakarva választá Görgey e pontot a fegyverletételhez, mert itt oroszoktól volt körülvéve, kiknek egyedül akarta magát átadni, mint kiket egyedül tekintett legyőzőinek.

Itt e tarka tömegben, mely körülöttünk nyüzsgött, hány ismerős, hány rég távol volt arcot láttunk jönni-menni anélkül, hogy a találkozás örömét élevezhettük volna. Mindnyájan megtörve, mélyen leveretten néztek ki, mindenki érezte előre már ólomsúlyát ama végezetes percnek, mely kérlelhetetlenül közeledett.

Délelőtt 10 óra felé végre megérkezett s várva várt két hírnök: Poeltenberg tábornok, Bethlen Gergely s Beniczky Lajos ezredesek.

Remegő feszültséggel kérdé mindenki tőlük a fegyverletétel föltételeit. A válasz szomorú, szívrázó volt, és egészen váratlan: - Feltétlen megadás és meghódolás, csupán a cár nagylelkűségében való bizalommal.

Poeltenberg hozzátéve még, hogy midőn fr. Rüdiger tábornoktól kérdezé, mi volna a biztosíték arra nézve, hogy Ausztria megtartja adott szavát, ez azt felelé:
-Ausztria gyengesége!

Egyébként a hírnökök az oroszoktól a legnagyobb kitüntetéssel fogadtattak, ki nagy rokonszenvet s oly előzékenységet tanúsítottak irántuk, hogy bár elégedetlenül, de azon megnyugvással távoznának vissza, miként nemes és igazságos ellenséggel van dolgunk.

1849. augusztus 12-én déli tizenkét órakor tarták Világosba való bevonulásukat Ausztria szövetségesei, az oroszok:

Nagy zavargás előzte meg őket.

A félrevezetett nyers oláhság ugyanis azon meggyőződésben, hogy e bitrokonai azért jöttek, hogy  őket képzelt jogaikba visszahelyezzék, és az urak jószágait köztük felosszák, nagy lelkesedéssel és egetverő „sä treascä”-kkal fogadták őket.

Nemsokára azonban a kozákok érzékeny kancsukái érezhetőleg meggyőzték az oláh népet, hogy az oroszok éppenséggel sem hajlandók kommunisztikus vágyaikat betölteni.

Az orosz vezérkar főnöke, Frohlof  tábornok  (* Rüdiger  vezérkari főnöke ) néhány orosz kozáktiszttel és katonával nagy néptömegtől kísérve jött ekkor a hegyen át udvarunkba.

Görgey szobájába vivé a tábornokot, s itt e szobában (emelkedett kastélyuknak az országútról nézve jobbra eső, ugyancsak az országútra néző szobájában, az asztalon, melyet gyászos erkélyként most őrizünk)  írták alá ketten, tanúk nélkül a fegyverletételi szerződést.       
  
A többi tábornok és tiszt kínos aggállyal várták künn sorsukat.

Úgy látszik azonban, hogy maga Görgey alig tudott tisztjei sorsa felől valami biztost, és lehetetlent föltételezni, hogy csak az ő élete lett volna biztosítva, mert az oroszok minden alkalommal erősítették, hogy Ausztria ne merje csak egyetlen magyar tiszt hajszálát se meggörbíteni.

Két órakor délután asztalhoz ültünk, hol két oldalamon  Frohlof  és Görgey foglalt helyet.

Az első komoly, hallgatag férfiú.

Nem beszél sokat. Csak az erősíté ismételten, hogy a magyar sereg hősiesen küzdött, és senki mondhatja, hogy gyáván adta meg magát.

Másik asztaltársam, Görgey is szótlan volt; csak azt említé többi között, hogy sok dologban igen szerencsétlen volt; így tegnap is, amikor ugyan is nem sikerült neki a világot két gazembertől megmentenie, kiket felakasztani akart.

Megdöbbenve e szavak felett kérdém :

 - Kik volnának azok?

 - Azt gondolja tán kegyed – felelé-, hogy Kossuthot értem ; nem, e nyomorultat nem akaszttattam volna fel. A két Madarászt szerettem volna kipusztítani a világból. De tudja-e mért ítéltem meg így Kossuthot?- folytatá .- Mikor láttam hogy veszve, Csányt küldtem hozzá azon üzenettel: „Most itt az ideje, most menjen!” Olvassa ezt!

Erre bőrtáskájából iratot vett ki, melyet nekem nyújt..

Kossuth által sajátkezű  lemondási okmánya volt, melyben Görgeyt nevezi ki diktátornak.

-          Lássa – mondá újra -, azért tarom őt nyomorultnak , mert csak esteli hét órától nevezett ki engem diktátornak, holott már délután két órakor elszökött. Félelemből tette, hogy ha a feltétlen hatalom kezemben van,  kivégeztetem.

Midőn említett okmányt visszaadtam neki, előbb visszaadtam neki, előbb visszatette táskájába, de mindjárt újra kivettem és ezen szavakkal adta át nekem:

-          Tartsa meg kegyed, történeti okmány ez, mely a kegyed kezeiben biztosabb, mint az enyéimben, mert nem tudhatom, mi történik velem.

Ebéd után Frohlof elutazásig majdnem kizárólag vele beszélt egyedül.

Görgeyt nemcsak tisztikara, mely kevés kivétellel fanatikus imádattal tisztelte, hanem az oroszok is bámulattal és hadvezéri ritka tehetségének teljes elösmerésével dicsőítették.

Egy óra múlva Frohlof és kozákjai, kik a házban egész otthoniasan, de tisztességesen  viselték magukat, és keményen gyalázták szövetségeseiket, az osztrákokat, visszatértek az orosz táborba.

Görgey erre összegyűjté táborkarát és a házban együtt volt tiszteket, és tudatta velők, hogy ki fognak a táborba lovagolni, hogy az ott táborozó csapatokat a holnapi katasztrófára előkészítsék.

Állítják, hogy ez ünnepélyes módon történt meg. Egyik ezredtől a másikhoz ment; mindenütt szónokolt, és meggyőzé őket a további védelem lehetetlenségéről, és hogy a fegyverletételtől várható mind az országra, mind a hadseregre üdv.

Lélekrázó jelenetek játszódtak le akkor.

Némely ezred elégeté pompás zászlaját, mások széjjelvágdosták, de darabjait, mint ereklyéket eloszták maguk közt; vén huszárok lelőtték lovaikat és eltörték fegyvereiket. Sőt állítják, hogy egy közülők golyó röpített ágyba.

Tény az, hogy számtalan lövés történt, úgyhogy azon véleményben voltunk, hogy e jelenetek közt összeütközésre került dolog. De nem úgy volt. A hős katonák levegőbe sütötték ki fegyvereiket, így válva meg tőlök, melyektől örökre búcsút kelle venniök.

Míg ezek a táborban történtek, a városban különös eset adta elő magát.

Mindnyájan némán s leverten ültünk szobáinkban, midőn egyszerre a piacról rettentő zavargás zaja ijeszte meg bennünket.

Lótás-futás, taszigálás minden oldalról a piacon, hol százával álltak mindennmű holmival rakott kocsik, számtalan ember és ló szorult tömegben egymás mellett.

Óriási zsivaj: - Meneküljön, aki tud!- Jönnek az osztrákok!- hangzott mindenfelől.

Ki okozta az eszeveszett ijedelmet, nem volt kipuhatolható; elég az hogy  ez egy jel volt általános zavargásra. A kocsik befogattak; mindenki kiabálva futott rend és cél nélkül összevissza, és mindenki önmagától ijedve kérdé: -  Hova és miért futni? – anélkül, hogy számot adhatott volna ijedelméről.

Végre egy-egy szakasz magyar huszár és kozák vágtatott a piacra, és lecsendesítette a zajongó tömeget azon biztosítással, hogy csak veszteg maradjanak, majd ők visszaverik a közelgő osztrákokat.

Ez így is történt, Osztrák nem mutatta magát, mert miután Görgey az oroszokkal  elvégezte, hogy nekik adja meg magát ezek nem akartakkal amazokkal a dicsőségben osztozni.

  E titokszerű esemény szolgáltatott okot azon tévedéshez, hogy az oroszok egyszerre kezet fogtak a magyarokkal, s már most közös erővel mennek az osztrákok ellen.
                                                                   6.
Estefelé Görgey és az egész vezérkar számos tiszttel visszatért.

Késő volt, mire estelihez ültünk.

Csak ezalatt vettem észre Görgeyn, hogy leverten és zárkózottan ült; egyébként mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló volt a magatartása, s vonásaiban a belső rákódásnak semmi nyoma nem volt látható. Úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva csupán józan, számító észt engedi magán uralkodni.

Így ült, sebesült fejét kezére támasztva, s majdnem semmit sem beszélt, sem nem evett.

A többi tábornok is testileg és szellemileg ki volt merülve; érezte mindenik mélyen ónsúlyát a sors változásának, de bizonnyal egy sem gyanítaná közülök, miként meghódulásuk az oroszoknak, kiknek ígért védelmében erősen bíztak, vesztüket okozandja.

Augusztus 13-án utoljára ültünk Magyarhon hőseivel a reggeli asztalnál, künn a teraszon midőn egy csapat polgár ruhába öltözött idegen alak tolongott a szalonajtón keresztül Görgey szobájába.

Ama kétszáz horvát tiszt volt, kik Fehérvárt Roth és Philippovicich általt magyar fogságba ejtettek.

Ez utóbbi, ifjúkorom régi ösmerőse hozzám közeledett, s e szavakkal nyújtá kezét-:- Ki hitte volna, hogy ily körülmények között fogok valaha kegyeddel házában találkozni?

Mindezen már egy év óta fogságban élő tisztek jól ruházva és táplálva éppen nem néztek ki fogolynak; egészen elütőleg a mi osztrák fogságba esett katonáinktól.

Mindnyájan rögtön szabadon bocsátattak, és minden altiszt közölök Görgeytől húsz ezüstforintott kapott útiköltségül- oly kegy, melyben nemigen részesültek magyar tisztjeink. Ezeknek mikor a magyar pénz értéktelennek nyilvánítatott, semmijök sem maradt, s hogy éhen ne haljanak, az orosz tisztektől kellett kölcsön vagy ajándékba elfogadni forgalomban lévő pénz.

 Mielőtt Görgey a táborba indult, pár percig beszélt velem, megköszönve a vendégszeretet, s ekkor történt, hogy elmondta nekem e szavakat, mik édes vigasz és remény gyanánt soká hangzottak vissza szívemben:
  
-          Most még haragudni fog rám a nemzet, de három hét múlva  – bizton tudom –  kezet csókol majd nekem.

Ó mint vártuk e határidő leteltét!

És mi történt körülbelül kétszer három hét múlva! … Görgey  e nyilatkozatából biztossággal következtethető, hogy ő is csalva lett, és hogy lehetetlen, miszerint tudta volna, hogy a kegyelemre való megadás bitóval és golyóval fog jutalmaztatni.

Augusztus 13-án délelőtt tíz órakor indult meg az egész menet a táborba.

Leírhatatlan, fájdalmas, szívszaggató volt a búcsú a tábornokoktól és tisztektől, kik közt többen voltak házunk régi barátai.

Elmondhatom, hogy kevés hely van a földön, hol annyi férfikönny elhullott, mint ekkor világoson.

Sok fájdalmas csalódás, sok szomorú esemény emléke vonul át életemen, de mindnyája közt sohasem éreztem kínzóbb, mélyebb fájdalmat, mint mikor e bús halottas menetet, egy sírba induló hős nemzet halotti kíséretét néztem; néztem kínos könnyekkel szememben, áldó jó kívánatokkal szívemben; néztem soká ameddig csak szemem elkísérheté.

Puszta, üres és néma volt a kevéssel előbb még oly zajos ház.

Csak a pénzügyminisztérium egész személyzetével, s az ősz Perényi és Stuller maradtak.

Ezek előnyösebbnek vélték magukat az osztrákoknak adni meg, reménylve, hogy ezáltal jobb sors vár reájuk. Még aznap reggel tanácskoztak a volt Nyáryval, Csanyval s töbekkel, kiknek adják meg magukat.

Perényi, Dischek és Stuller családapák  valának, s azt hivék, jobban tesznek, ha nem mennek ki a táborba. A magyar sereg a szőlősi malomig vonult mely körülbelül egy mérföldnyire Világostól északra fekszik.

Itt már az oroszok várták, körülfogták és lefegyverezték azt.

Csupán a tiszteknek hagyatott meg kardjuk, mi fölött ezek boldogok voltak, s e körülményt jó jelnek vélték.

De körülbelül tíz nap múlva Gyulán elvették tőlük kardjaikat is.

Így játsztak csalárd játékot mindenütt az oroszok a szegény hiszékeny magyarokkal, kik drágán fizették meg ábrándjukat, hogy nemes ellenséggel van dolguk, s késő győződtek meg , hogy „graeca fides nulla fides.”

Ama tíz nap történetéről, miket nyomorultan eltöltöttek, csak annyit hallottunk később, hogy a fogoly magyar sereg már Sarkadon az osztrákoknak lett átadva, s hogy innen Aradra szállíttatott. Azonban mondják hogy minden tekintetbe igen rossz dolguk volt, s ha nem éppen a kukoricaérés idejében történt volna az átadás, sokan éhen haltak volna közülük, mert napok csak ez volt élelmök.

Megható volt, és mélyen szomorító látomány, midőn a beláthatatlan hosszú menet Arad város utcáin át a várba vonult, hol szegények lovaik a kocsijaiktól megfosztattak, és kazamatákba zárattak.

Ezalatt Világos még néhány megrendítő jelenet színhelye volt.
  
Augusztus 14-én dischek az időközben Aradra bevonult Schlik tábornokhoz futárt küldött, jelentve ki neki, hogy magát egész személyzetével, Perényivel és Stullerral madni, és az őrizetére bízott államkincseket s a pénz maradékot átadni  kívánja.
                                                                 
Augusztus 15-én késő este Lobkowitcz herceg alezredes egy tiszttel éppen lovagias modorban utasított rendre, hozzátéve, hogy mint osztrák tiszt nem hallgathatja, hogy lázadókat hősöknek mondjanak.

Miután minden láda és szekrény leltározva és kocsikra rakva volt, eljöttek szegények tőlünk búcsút venni.
Szívszaggató volt kivált az ősz  Perényi búcsúja.

Borzasztó sorának szomorú sejtelmével lépett teraszra, kiterjeszté reszkető két karját, mintha drága hazáját még egyszer utolszor akarná szívéhez ölelni, és felkiálltott:

- Ó, mi szép a világ, s mily nehéz tőle válni! Isten veletek, nőm, gyermekeim, és nem látlak többé titeket.

Midőn Lobkowitcz  a kocsiba ült, szegény ősz ember , ki oly fényes hivatalt viselt, alázatosan a kocsi ajtajánál állott, és besegíté őt.

Szomorú, szívélyes kézszorítással vettünk búcsút a távozó jó barátoktól, és kínos könnyek ültek szemeinkbe, midőn az utolsók is eltűntek szemeink elől.

Aradon Perényi, Stuller és Mérey elfogatott, Duschek pedig szabadon maradt.

Az osztrákok előtt tán kisebb volt vétsége, és nagyobbak érdemei, mert épp bőrrel menekült meg, és még kegydíjt is élvezett, melyet holtáig húzott.

Íme elmondtam egyszerű szavakban 1849. augusztus hó szomorú történetét, úgy amin az szemeim előtt lefolyt.

Nem írtam történetet, nem is tart igényt tollam írói név dicskoszorújához. Szárazon elmondtam azt, mi szemeim előtt folyt le, és mégis alig hiszem, hogy volna honfiszem, mely igénytelen soraim átolvasásakor szárazon maradna, s nem hullana legalább pár könny abból e lapokra, melynek minden sorát , midőn írá, oly sok bánatos könnyem áztatá.

Ó, vajha a sok vér, mely elomlott, a sok könny, mely elfolyt édes hazám földjére, egy szebb jövőnek volna, harmata!"

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése