Bohus Jánosné Szögyény Antónia visszaemlékezése
- Bohus Jánosné Szögyény Antónia, Bohus Zsigmondnak volt az édesanyja, aki elvette feleségül Vásárhelyi Juliannát. Ezen a ponton kapcsolódik ez a történet a Vásárhelyi-Bréda Kastélyhoz, ahol a továbbiakban majd a kastély is része lesz ezeknek a meghatározó eseményeknek -
- SAJÁT NAPLÓJEGYZETEI a VILÁGOSI SZOMORÚ NAPOKRÓL
- Írta: Bohus_- Szögyény Antónia -
1.
1849. augusztus hava
Naplórészlet :
„Habár gyakorlatlan tollam csak igen tökéletlen képet adhatja ama nagy eseménynek, melynek én szemtanúja, s házunk színhelye volt, mégis engednek számos barátom ismételt óhajának, és megkísérlem, bár a csupán gyönge körvonalakban, leírni a véres dráma végjeleneteit, mellyel hazánk szabadságharca oly váratlanul végződött.
Teszem ezt első sorban feledhetetlen barátnőm Brunswick Teréz grófnő iránti tiszteletem és szeretetem adójául, ki oly forrón óhajtá e szomorú napok történetét ösmerni.
Bevallom, hogy gyakorlott toll az egyszerűen elősorolt adatokból, melyeket emlékezőtehetségem közel két évig híven megőrzött, kerekdedebb egészet tudna alkotni, mint azt én képes vagyok.
A végzetes 1849. év július utolsó napjaiban már nyugtalanító hírek érkezének elvesztett csatákról, az oroszok előnyomulásáról, és hogy a magyar kormány vidékünkre húzódik vissza. Pár nap múlva már Kossuth és a magyar kormány részére Aradon lakásokat béreltek.
Augusztus 2-án berándultam Aradra Damjanich látogatására, ki ott tört lábbal, mint megkötött oroszlán, négy hó óta az ágyhoz nyűgözve feküdt. Szemeiből még szikrázott hős szelleme, melyet semmi nem volt képes megtörni, de- mit napokkal ezelőtt lehetetlennek nyilatkozott- már kimondta annak lehetőségét, hogy az osztrák csapatok ránk törnek Aradon. Ez esetben – mondá – az aradi várba vonulna vissza, melyet az utolsó emberig kész lesz megvédeni, s inkább eltemetkezik a vár romjai alá, mint hogy megadja magát az ellenségnek.
Másképp volt megírva a sors könyvében. Két hónappal később az újkor egyik legvitézebb hadvezére hóhér keze alatt múlt ki. Nem ismételhetem prófétai szelemmel tett nyilatkozatát, melybe akkor lelkét kiöntené.
Augusztus 5-én, midőn az erdélyi határra tett kirándulásomból visszatérően voltam, hol az aradi fiatalság közt legidősebb fiam, Zsiga is, ama lovassági védcsapat parancsnoka szolgált, mely a móc hordák ellen volt felállítva, világoshoz közel, a holdvilágos éj ünnepies csendjében számtalan szekérrel találkoztunk, melyekben ott szorongtak a menekülő összevissza hányt málháik közt. E jelenség már előszített arra, hogy házunkat is menekülőkkel is találandom. S úgy is volt. Ki írhatná le a szorongó érzést, mely elfoglalá szívem, midőn házunkhoz közeledem, mely teljesen kivilágítva, de vészjósoló némaságban tűnt föl előttem. Dobogó szívvel léptem be ily késő éjszakán kivilágított lakomba.
Számos katonai és polgári előkelőt találtam ott, kiket ma el sem tudok számlálni.
Annyira meglepett e szokatlan társaság, hogy alig voltam képes háziasszonyi tisztemet betölteni.
A kétségbeesett társaság központját Kossuth anyja, nővérei, ezek férjei és kilenc gyermekei képezték. Ott állattak az ebédlőteremben egy nagy térkép előtt tanácskozva, hova merre vegyék útjukat másnap, minthogy egy oldalt az oroszok, más oldalt az osztrákok, Erdély felől pedig a mócok előnyomulása a menekülés lehetőségét úgyszólván kizárja.
A tisztes ősz hölgy valóban szánandó helyzetben vala. Fia ezer veszély közt, ennek (Kossuth) gyermekei idegen kezekben, s ő maga oly kimerült, beteg, hogy következő azon meggyőződéssel vettem tőle búcsút, hogy nem sokára fölleli amaz örömök nyugvóhelyet, melyet oly rég nélkülöz.
Az augusztus 5-től 12-ig lefolyó napok folytonos nyugtalanság közt teltek el. Naponként új vendégeink voltak, szökevények megannyian, kik még hetekig bolyongtak a közeli erdőkben, míg néhányak közülük sikerült a határt elérni. Ó, mi kín volt őket nézni, hallgatni, mint biztatják a legvérmesebb reménnyel magukat, hogy minden jóra fordul, a haza békés kiegyezés útján mentve lesz. Bezerédi és Bartal képviselők, kik e viharos, izgalmas hetet világoson töltötték, augusztus 11-én reggel sürgönyileg Aradra idéztettek Kossuth által. Víg kedéllyel, azon teljes meggyőződéssel távoztak, hogy bizonyára találtak eszközt, utat vérontás nélkül oldali a haza kétes sorsát.
Nemes barátunk, az optimista Bezerédi minket is egy szebb jövő édes álmába ringatott.
Így feszült várakozásban töltöttük e napot.
Késő este komoran, leverten tért vissza a két úr Aradról.
Bezerédi sötét fájdalommal mondá e szavakat:
- Mint a hajó, reménytől duzzadt vitorlákkal indultunk el, mint hajóroncs tértünk meg!
Minden elveszett! Görgey leteszi a fegyvert, hol is miként? Az még bizonytalan.
Leírhatatlan a szomorú hatás, melyet e szavak a jelenlévőkre gyakoroltak. Testileg, lelkileg kimerülve tértünk nyugalomra, nem is sejtve, mily végzetes eseményre fogunk ébredni.
Miután házunkba és kívüle egész éjjel minden nyugtalan volt, még napkölte előtt felkeltem. Midőn a teraszra kiléptem, egy nagy tábor közepén láttam magam.
Midennemű csapatok sora a legszebb rendben vonult el csendesen, szomorú ünnepélyességgel házunk előtt az országúton, a vársom mellett elterülő vásártér felé, hol e napra tábort ütöttek.
Egy óra múlva néhány törzstiszt jött, kik Görgey után kérdezősködtek, aki azonban még nem érkezett meg. Ekkor tudtuk meg, hogy Világos pihenőállomásnak volt egy időre kiszemelve. Utánuk nemsokára négy ifjú futár vágtatott a hegyen át kertünkbe, s nyomban követte őket egy kisebb négyfogatú kocsi és egy négyfogatú üveghintó. Az elsőből magas nyúlánk tiszt ugrott ki honvédegyenruhában, tarka foulard-kendővel bekötött fejjel, s miután nekem futólag köszönt, az üveghintó ajtajához sietett, melyből gyöngéd figyelemmel egy megtört öregurat emelt ki, kinek ingó lépteit a teraszig támogatta, hol az egész agyar sereg fényes fővezérlete ült, jóízűen elköltve a hirtelen elkészült lakomát.
Folyt. köv.
